Bűvös notesz- Krizbai Gergely (Krizbo) írása

Bizonyos értelemben mindig noteszekbe rajzoltam, csak korábban tankönyveknek és füzeteknek becéztem őket. A rajzolás egészen kiskorom óta szerves része az életemnek, sose tudtam elképzelni magam számára más jövőt, mint hogy valami rajzzal kapcsolatos, rajzból eredő dologgal foglalkozzak. Már persze ha figyelmen kívül hagyjuk a dínós-korszakot: egy rövid ideig paleontológus szerettem volna lenni. Ebből az időszakból származhat a „szörnyek“ iránti lelkesedésem is.
Mindent telerajzoltam, ami a kezem ügyébe akadt. A matek- és irodalomfüzetnek csúfolt, grafitporos saláták töltötték meg a táskámat: telerajzolt noteszek voltak, a most használt szipi-szupi Leuchtturm noteszeim prototípusai. Az egyetem alatt persze megismerkedtem az Egyedi Mű pátoszával, azzal a szertartással, amikor az ember fog egy csontszínű lapot, és csipesszel/maszkolóval/monopollal a táblához rögzíti, és elég időt tölt fölötte, hogy a jónak induló ötletei teljesen elszaródjanak. Tervezőgrafikus lettem, majdnem rendes ember, de ezzel együtt nem tudtam szabadulni a noteszek bűvöletéből. Sokkal inkább tekintettem ezeket az ütött-kopott, agyonhasznált, sörrel leöntött, ottfelejtett, megtalált, életszagú tárgyakat Egyedi Műveknek, mint azokat a nagy lapokat, amik ezerféle albérletben szétszóródva enyésztek, márvány mintás, zöld mappákban, ágyak alatt és kanapék mögött.

Az első originál noteszem egy fekete, csíkos Moleskine volt, amit egy nagyon kedves barátom adományozott nekem, azzal a felütéssel, hogy „ez az igazi notesz“. A sárgás lapok, a kemény műbőr borítás és lekerekített sarkok teljesen megrészegítettek: úgy éreztem, olyan tárgy van a kezemben, ami a notesz műfajának végső formai kiteljesedése. Szóval viszonylag sokáig ezek a fekete füzetek voltak a társaim: először A6-s, majd A5-s méretben. Az évek alatt egész kis kollekcióm alakult ki ezekből: olykor vissza-vissza húzódva, majd újra előkerülve, de végül teljesen átvették az autonóm munkásságom fölötti uralmat. Ezzel persze az is együtt járt, hogy egyre változatosabb anyagokkal igyekeztem kimaxolni a noteszek nyújtotta lehetőségeket. Töltőtollak, filcek, festékek váltották egymást, és egy ponton rájöttem, hogy ezek az eszményi, sárga, lekerekített sarkú lapok nem bírják a strapát, az egyel vastagabb Sketchbook verzió pedig szimplán nem jó: ocsmány rajta a lavírozott tus, és lepereg róla a töltőtollam tintája. Sarokba szorultam: kellett az eszményi forma, de úgy nézett ki, túl magasak az igényeim.

Aztán teljesen ötletszerűen kipróbáltam a Leuchtturm noteszeket. Ez most tipikusan az a szöveg, ami elmenne egy teleshop-reklámba: fekete-fehérben látjuk a látványosan bénázó, hisztis krizbót, ahogy képtelenül bénán vergődik a Moleskinekkel, aztán vált a kép: a stúdióban vagyunk, krizbo pedig széles vigyorral tartja a magasba a csodanoteszt és már mondja is Horst Fuchs magyar hangja a telefonszámot. Meg hogy rendeljen most kettőt, és egyet féláron vehet meg! De az a vicc, hogy tényleg kb. így éreztem magam. Ugyanazok a filcek és tinták, amik megsemmisítették a Moleskineket, nem ütöttek át az első látásra ugyanolyan, eszményien sárgás, lekerekített sarkú lapokon. Őrület. Aztán kipróbáltam akvarellel, ami nem egészen ilyen típusú felhasználásra van kitalálva – bírta! Mostanában akril festékekkel is gyötröm szegény noteszeimet, de úgy tűnik, nem adják fel: egyszer sem fordult elő, hogy a lap elengedett volna. Pedig én tényleg megteszek mindent: festőhengerrel igyekszem kárt tenni bennük, de még így is csak az az édeskés, „ez a notesz használva van!“ jelleg alakul ki náluk, igazi salátává nem sikerült őket pusztítanom. Mondom: őrület.

Mostanra szinte csak noteszekbe dolgozom. Egy-egy füzetbe negyven-ötven rajz kerül, minden rajz egy oldalpárt foglal el. Amikor egy notesz betelik, a rajzokat beszkennelem, majd az egyes noteszek anyagából könyv készül: most szeptemberben jelenik meg a negyedik és már készül az ötödik. Alkalmasint önálló kiállításokat szervezek: a jobban sikerült grafikák a könyvecskék mellet, giclée-nyomatok képében kerülnek a falra. Ez egy kimondottan művészi nyomatok létrehozására kifejlesztett, múzeumok és művészek által használt nyomdai eljárás. Nincs olyan szín, amit ne lehetne így kinyomtatni. 

A noteszek lapjai közé ezután sütőpapír kerül – az akril hajlamos önmagához ragadni – majd a füzet a polcon végzi, a gerincén egy kezdeti- és végdátummal. Átlagosan másfél-két hónap alatt eszem meg egy füzetet.
Számomra a noteszbe rajzolás életforma: mindenhova magammal viszem az épp aktuális darabot. Mindig velem van egy ütött-kopott, agyonhasznált, sörrel leöntött, ottfelejtett, megtalált, életszagú tárgy, benne a szörnyekkel, jó és rossz rémálmokkal, a hátsó zsebbe gyűjtögetett kiállítás-jegyekkel és dülöngélő betűs mondat-töredékekkel. Ezek az én bűvös noteszeim, és azt hiszem, többet hordoznak belőlem, mint bármilyen más tárgyam.